Jón Kalman Stefánsson- Ásta

'Aztán tíz napig feküdt a pszichiátrián.(...)Nem nyomta az élet felelőssége, a lét megannyi elvárása, a kicsinyesség, a sok csalódás, a mindennapi dolgok lélekölő ismétlődése. Lehet, hogy mind befeküdhetnénk egyszer; ezek lennének életünk legszebb napjai?'

Méretéből adódóan azt gondolhatnánk, hogy ez a regény fordulatos, izgalmas lesz, de nem az. Olyan lassan csordogál, hogy már-már azt hisszük nem is folyik. Holott olyan gyorsan váltunk a történetszálak és idősíkok között, hogy észre sem vesszük. Linearitást csak nyomokban tartalmaz. Mégis, mégis... 

 Nehezen tudom megfogni, összefoglalni, hogy pontosan miben rejlik az ereje. Talán abban, hogy az élet összes igazán fontos kérdését érinti, bemutatva azokat az ellentétes érzéseket, amik áthatják kapcsolatainkat, bensőnket. Szerethetek, de gyűlölhetek is, hogy lehetek jó, miközben szörnyű vagyok, szerethetem az életet, de közben utálhatom is. Lehetek gyöngéd, olykor pedig igen agresszív is. Az egész regény nyers és kíméletlen, mint az Izlandi táj. Nagyon szép regény, de valami bennem nem történt meg, hogy az egekig magasztalhassam. (Ennek ellenére is minimum 100 aláhúzást sikerült belevésnem....)

Én összesen tizenkét évig jártam egyetemre, három diplomám van, és lám, alig vannak válaszaim. Háromszoros oklevelem van kételyből.